pletyCAFÉszek

Valós helyszínen, valós időben, nem valós történetek a székesfehérvári vendéglátóegységek egy-egy napjáról, a Plety család és a szerző szemszögéből. Bármi nemű egyezés a sztori kitalált részében valósággal mindössze a véletlen műve – de ezt Önök úgyis tudják. Véletlenek pedig úgysincsenek…

„Életünk során főleg három dolgot sajnálhatunk:
az elrontott ifjúságot
az értelmetlen és bamba bámulással meggyalázott szép festményeket,
valamint a helytelen készítéssel elpazarolt finom teákat.”

Kínai közmondás

- Tehát lesz egy cappucino, egy áfonyás sajttorta és egy kókusztejes Nai Xian, egy Hojicha csokis sajttortával, valamint egy Kasmíri Chai, répatortával. Máris hozom! – indul a pultba Jóképű.

- Hihetetlen, hogy mindezt megjegyzi! Csodálom az ilyen IQ fájtereket! – ámul a 18 éves Plety Anna, aki, mint mindig, most is családjával tölti hétfő estéjét, már vagy két éve. Történt ugyanis anno, hogy Anna, mikor éppen csak kijárta a gimnázium tízedik osztályát, az egyik irodalom órán valami nagynevű költő művét elemezve ráeszmélt az igencsak nem egyedi esetre: a családja csak úgy lóg a levegőben, mindennemű közös programot mellőzve. Szó szerint mindent. Nem járnak moziba, színházba, de még csak az utca végén álló 10 emeletes tövében békésen meghúzódó játszótérre sem, mióta elmúlt négy és fél éves.

Éppen ezen ominózus szociálpszichológiai felfedezés és Anna teljes kifakadása következményeként Pletyék minden egyes hétfő délutánt együtt töltik.

A kezdetek kezdetén csak sétálni jártak a közeli parkba és erdőbe, aztán egyre többször csöpörgött, sőt! – szakadt az eső hétfő délutánonként, mint azt már jelezve, hogy nem is kéne ennyire erőltetni ezt a dolgot, hiszen nem biztos, hogy célszerű manapság az emberi kapcsolatokat ápolni. De a Plety família konok és akaratos népség, olyan fajta, aki egyáltalán nem ijed meg holmi hurrikántól! Hiszen annyi kávézó és étterem van a városban!

Anna a legkisebb Plety. Úgy egyhetven’ magas, hosszú, igazán nőcis lábakkal, izgalmas csípővel, hirtelen fejlődésnek induló mellekkel és olyan exhibicionizmussal, mely pont olyan nagy, mint amilyen pici az ész. Anna modellkedni akar, amivel nincs is gond, mert tényleg nem ronda, de valljuk be őszintén, annál egy kicsikét csak több kell, mint a „Világbéke” és „Óh, köszönöm! Tenkíjú”! Majd talán az éreccségi után, ha lesz olyan valaha, mert a matek és irodalom inkább kettes, mint jobb…

Most éppen a régen Bástya néven elhíresült fehérvári intézményt látogatták meg. Olvasták valahol, egy két-három évvel ezelőtt megjelent napilapban, hogy a Bástya már Mokka, és elnyerte a város legszebb WC-je címet. Na, ez már elég nyomós indok, hogy betérjen a kedves vendég egy jó kávéra, vagy ha nem is olyan jó az a kávé, legalább tiszta vécében pisilhetnek. De jó a kávé. Nem is kicsit. Tavaly volt egy amatőr kezdeményezés, hogy melyik a legjobb kávé a városban, és hat különböző márkából az egységben kapható Costadoro nyerte el a barista legpozitívabb elismerését. Ezen mondjuk nem is csodálkozunk, hiszen 1890-ben Oreste Beccuci nyitotta meg Torinóban a világ első Costadoro pörkölő üzemét, s azóta töretlen a kávé sikere mind Italia csizmájában, mind a világ valamennyi pontján. Nem kétség, az olaszok nagyon ott vannak a kávétermesztésben, szívvel-lélekkel űzik az ipart.

Aztán telnek-múlnak az évek, egyre csak azon kapjuk magunkat, hogy a Mokkára keresztelt „kulturkávézó” bezárta kapuit, s egy februári napon, pontosan 19-én már, mint teaház nyílottak ki a bérház alagsorában kialakított boltíves egység spalettái. Az attitűd ugyan teljesen megváltozott, de ez nem is olyan nagy baj, főleg, hogy a Vasati, azaz az indiai feng shui csínja- és rendje szerint történt mindez.

- Hidd el, nem mindenki olyan idióta, mint te! – csapta le egyből a labdát Alex, a Pletyk család huszonéves, szőke, kékszemű metroszexuális tagja, akinek mindig is fontosabb volt, mit gondolnak róla a barátai és a külvilág, mint saját maga. Önbizalma egyelő a nullával, de színészi tehetsége az egekben van, amit jól ki is használ, mert mindenki egy öntelt faroknak tartja. Kivéve azok a nyálas barátai és barátnői, akik nem. És mondjuk, ők vannak többségben. Nyilván nem globális szinten, de egy Justin Bieber kinézetű srác totál leveszi a lábáról a tiniket.

- Csitulj már, az egész kóceráj titeket hallgat! – próbál vasfegyelmet tanúsítani idősebb Pletyk, aki hétfőnként sosem tudja elengedni magát, s mint aki karót nyelt, uralja a szűnni nem akaró vitahullámokat. Vagy inkább cunamikat. Nem mintha a hét további hat napjában kicsit is elengedné magát, de ez nyilván a katonaságban betöltött pozíciójának köszönhető. András tökéletes hasonmása Bruce Willis-nek: magas, vékony, kopasz, és olyan erős, hogy ha valakit pofon vág, az tuti megcsókolja a szemközti falat, legyen az kettő vagy akár húsz méterre tőle. A kemény pasastól valójában mindenki retteg. Kivéve a családját, mert tudja, ha nem vág jó pofát a dolgokhoz, csakhamar egyedül találja magát.

- Szép jó napot! Miben segíthetek? – üdvözli felszolgálónk a frissen érkezett vendéget, aki az ajtón belépve már vagy három perce pakolja orra elé a polcon található teás dobozokat, hogy küllem és illat alapján döntse el, melyik frissítőt kínálja vendégeinek. Az ötvenes hölgy nyilván pszichológus, visszatérő vendég, már-már úgy cserélgeti a tartó dobozokat, mint otthon a csokis bödönöket azon filozofálva, trüffeles vagy karamellás ízt akar-e élvezni szájában. Közben szemüvegét hol föl, hol alább tolja, s néha annyira közel tartja arcához a dobozokat, hogy jobban hasonlít egy elefántra, mint élő nőszemélyre.

- Tíz dekát kérek ebből és ebből, ezekből pedig ötöt-ötöt. – feleli pár másodperc múlva az amúgy igencsak csinos hölgy, akire első ránézésre meg nem mondaná senki a korát. Hosszú fekete haja a melleit súrolja, hátul pedig pont a háta közepéig ér. Vékony darázsdereka köré úgy simul a szőrmés kabátja, mintha éppen most lépett le volna a D&G kifutójáról a legújabb divatot prezentáló előadás kellős közepén. Arcán a smink tökéletes, körmeit nyilván pár órája csinálta meg a manikűrös, s úgy tíz centi magas sarokkal megspékelt cipője legalább 185 centis magasságot kölcsönöz a gyönyörű lábakkal megáldott asszonynak.

            Jóképű felszolgálónk mellett, amint leértek a dobozok az asztalra, máris ott termett csinos kolleginája kék-kockás flanelingben és előnyösen szűk farmerban. Lábán kényelmes tornacipő – na nem az a megszokott fajta, amiben a suliban kellett megannyi kilométert lefutni tesióra alatt, hanem az igényes, divatos féle, amit még egy felszolgáló felvehet, pusztán kényelmi, de semmi esetre sem esztétikai szempontokat figyelembe véve.

- Majd én becsomagolom – közli érces, fiatalos hangján, amint letesz a pultra egy hatalmas bambusz tálcát és egy kanna forró vizet. – A szertartás a tied!

            - Szerinted mi kell ahhoz, hogy nekem egyszer ilyen csajom legyen? – fakad ki Alex a teát vásároló hölgy láttán.

            - Mondjuk, hogy benőjön egyszer a fejed lágya, te idióta!

            - Bekaphatod kis lo…

            - Meghoztam a japán szertartásos teát – szólt közbe még pont időben Jóképű, éppen megelőzve, hogy a két fiatal a béke és a nyugalom szigeteként is elhíresült Teaházban essen egymásnak. Mit érne akkor a vasati, a feng shui, a harmónia, az a rengeteg beleölt óra, hogy ez a hely most így nézzen ki?! Hiszen itt mindennek megvan a pontos helye. Van külön vizes kúttal díszített sarok, úgy, mint növényes, az asztalokon a gyertyák csak akkor égnek, ha éppen ül ott valaki, s még el is heveredhetünk meditálni a japán és indián dallamok hallatán. Vagy rakosgathatjuk a köveket egyikről a másikra a mini Zen kerten, netán elolvashatjuk a Tea Lexikont, vagy csak egyszerűen bambulhatunk végig a Kossuth utcán, figyelve a sok mosolygós, fapofás, unott, izgatott, megvert, frissen sminkelt, tegnap fodrászolt arcot. De a legfontosabb, érezhetjük magunkat. Jól, vagy rosszul, ez totálisan ránk van bízva, de a hely hangulata inkább előbbi felé billenti a mérleg nyelvét.

- Amit itt látnak, az egy japán szertartás. Az eszközöket már előre felmelegítettem s a kannában párolom a Hojica nevű teát – ecseteli Jóképű az asztalra tett dolgok miértjét. Van itt minden: kis tálca, kis átlátszó kanna, kis nem-átlátszó kanna, japán csésze és a nem zöld színű zöld tea, amit a japán teaházak előtt az utcán pörkölnek, éppen ezért lesz végül barnás színe és édeskés-füstös, mindenképpen mennyei illata.

- Ez itt a Hagi kyuushu, magyarul japán teakanna – mutat a fekete, tenyeremnyi nagyságú furcsa formájú tárgyra jóképű. Ez egy mindössze másfél-két deci befogadóképességű, furcsa fülű kanna, ami pontosan úgy néz ki, mint a fugu. Ez a japán gasztronómia „orosz rulettje” néven is elhíresült kis tüskés, barna, pettyes hal veszély esetén gömbölyűre fújja fel magát – nyilván ezért nevezzük mi nemes egyszerűséggel gömbhalnak -, s mivel az ikrája és a mája ízetlen és szagtalan mérget tartalmaz, nem megfelelően elkészítve bárkit hipp-hopp a túlvilágra küldhetünk vele. Oly annyira, hogy egy két kilós állat májának méreganyaga 32 embert képes a vacsora végére eltenni láb alól.

Jó étvágyat!

- Ez itt egy vízhűtő kanna - folytatja a teaszertartás prezentálást jóképű, miközben a hőálló üveg eszközre mutat -, ebbe kell először vizet tölteni és megvárni, míg kilencven fokos nem lesz.

- Kapok hozzá hőmérőt? – vonja fel szemöldökét egyből Böbe, aki eddig teljes higgadtsággal tűrte két konok kölkének veszekedését, s nagy áhítattal figyelte a fiatal felszolgálót. A család „nyaka” – mert hiába a férfi a fej, a nő a nyak, és az arra fordítja a fejet, amerre csak akarja – a napokban töltötte be negyvenharmadik életévét. A középmagas, rövid, szőke hajú vékony pedagógus az iskolában anyatigris ugyan, otthon kenyérre kenhető margarin, a hitvesi ágyban meg egy vipera, aki tesitanár révén olyan mozdulatokkal képes meglepni mit sem sejtő férjét, hogy azt még Cicciolina is megirigyelhetné! És persze azok a mellek! Nem csoda, hogy egyetlen kölyök sem lóg el a kínzó-óráról hasfájást vagy bárakármit imitálva!

- Az sajnos nem jár hozzá, de nem bonyolult, csak várjunk egy fél percet, míg ráöntjük a teára – mosolyog el kínosan jóképű, aki szinte minden egyes teaszertartáskor szembesül ezzel a kérdéssel. Nyilván marhára unja már, de ez már csak a munka hátulütője számára. - Miután visszahűlt a vizünk, egy kecses mozdulattal ráöntjük a teára, állni hagyjuk nagyjából fél-egy percig, s csiribú-csiribá, már el is készült a fenséges Hojica! Máris hozom a többi teát!

- Adhatok még valamit? – érdeklődik kacéran a pult túloldalán álló lány, s már üti is a pénztárgépbe a kimért árut.

- Köszönöm, most mást nem vinnék.

- Érkeztek vadonatúj teás dobozok, tetszett látni? – tör ki pultosunkból a zsivány piacos, olyan arcjátékkal, hogy a nem gyakorlott vásárló azonnal nekiáll lefosztani a fél kirakatot, csak hogy még valamit rá ne tukmáljanak. Persze nem jár vele rosszul sem a vásárló, sem az eladó, utóbbinak bevétele, előbbinek sok-sok doboza, bögréje, kannája és pamut szűrője lesz – minden, ami elengedhetetlen egy olyan ember számára, akinek többet jelent ez a pár deci nedű az olcsó filter vízbe dobásánál. Mert ugyan annak is megvan a szépsége, de elgondolkodott már rajta a Kedves Olvasó, hogy a bögre aljára tekintve az a sok barna-fekete pötty hogy került és mi is valójában? De ne rontsuk senki hitelét, mert igenis, vannak olyan filteres teák, melyek nem csak finomak és aromátlanok, kiváló minőségű teafüvet is tartalmaznak. Egynél több darabot. Marha drágán.

- Óh, igen! És mik ezek a jelek rajta? – mutat a barna tégelyekre pszichológusunk, s próbálja beazonosítani az arab betűkhöz cseppet sem hasonlító írásjeleket.

- Ez itt a „wa”, azaz harmónia, ez lesz a „kei”, azaz tisztelet, ez a „sei”, ami a tisztaság és ez a „jaku”, a nyugalom. Ezek a teaszertartás legfőbb törvényei.

- De érdekes! – csillan fel a szemüveg mögé bújtatott barna szempár – Viszek egyet! – S már kezében is tart egy közepes dobozt. – Utálok ide jönni – fakad ki végül a végösszeget látva -, egyszerűen nem bírom megállni, hogy haza ne vigyek valamit!

- Kinek is adhatom a Kasmíri Chai-t? – lép oda Pletyékhez Jóképű, kezében egy magas, vékony, barna agyagkannát tartva a hozzá illő pohárral. Ez az Indiában őshonos, tejjel és tejszínnel készült, mandulával és sáfránnyal megbolondított tea mindenkit levesz a lábáról! Jó, a laktóz érzékenyeket nem, meg akik utálják a tejet, azokat sem, de ők vannak kevesebben. Úgy készül, hogy a leforrázott fűszeres fekete tea keveréket a cukorral, a szeletelt mandulával és a tejtermékekkel magas nyomáson összegőzölik, szűrik, és ebbe az autentikus kannába töltik. És cseppet sem sajnálják belőle a sáfrányt, főleg, hogy afrodiziákum, és a testi-lelki örömöket senkitől sem szeretné megfosztani egyetlen indiai masala-árus sem!

- Az enyém lesz – szólal meg Alex, aki egész eddig vagy önmagát bámulta a hatalmas tükörben, haját percenként pontosan huszonhárom és félszer a jobb füle felé túrva, vagy az anyjának szerencsétlenkedéseit élete első teaszertartása közben – de ezt sokkal kevesebbszer, s akkor is csak egy-egy pillanat erejéig. Nyilvánvaló, mindkét cselekedet kimondottan fontos, hiszen ez idő alatt mindössze egyszer lehetett őt kizökkenteni: amikor Anna akkora pofont kevert le neki, hogy kis híján átrepült a bambusz paravánon, amiért lecsöppent a nyála az asztalra két önimádás között.

- Jaj de cuki! – kiáltott fel Bözse örömében, de a mosoly egyből lefakadt arcáról, mikor rájött, ezt a teát csak önteni kell s inni, nincs semmi babra vele, maximum annyi, hogy ha nagyon magasból töltjük, jó habos lesz, és úgy az igazi. De ezt még véletlenül sem ajánlja Alex figyelmébe senki, mert ha csak egy csepp is a frissen vásárolt Enrico Benetti ingére kerül, az a felérne egy érvágással. Vagy - a gyengébb idegzetűek kedvéért – egy fugu-májpástétomos kenyér evészettel.

- Hogy ízlik a teája, asszonyom? – próbálja csitítani az öröm kitöréseket jóképű, aki még pénzt is felmerne tenni a válaszra

- Mennyei! Főleg az illata! De az íze sem rossz!

Bingó! Hová is raktam a lottószelvényeket?

A csinos lány is megérkezett, kezében egy tálcára pakolt cappuccinoval és egy dobozzal, amin apró valamik vannak. Anna izgatottan jelzi, hogy neki lesz a nagyobbik csomag, apu úgysem szereti a teát, vagyis az ilyet biztos nem, az a filtereshez van szokva, a katonáknál már csak így megy! Mikor minden eszköz a helyére kerül, a rekedtes hangú lány kezd bele a mesélésbe, Jóképű biztos a sütikkel babrál.

- Ez egy kínai szertartás – kezdi a lány, miközben kecses és óvatos mozdulatokkal elhelyezi az asztalon a barna bambusztálcát, s rajta a sok kis érdekes mütyürt. A tálca kínai, s a Buddha is az, amit az első felöntésekkor szokás megöntözni, hogy az a fején lévő picike lyukon keresztül buborékokat fújva jelezze, megszentelte a teát, finom lesz, ha csak el nem rontjuk. Úgy tartják Keleten, hogy az első felöntést nem szabad meginni, mert akinek azt el kell fogyasztania, az már nagyon szegény ember. Nem lehet hülyeség, a szálas teák első felöntése sosem a legjobb, főleg nem egy oolong vagy pu’-erh esetében. És ez alól a Nai Xian sem kivétel, sőt, a harmadik loccsantásig nem is adja ki azt a mennyei ízt, ami várunk tőle!

A kanna Taiwanról érkezett, homokkőből vájt barna szerkezet, mely könnyen átveszi a hőt, ezért kecses, emberihez hasonló füllel látták el. Na jó, annyira nem emberi, mert mondjuk csak a kontúrjai vannak meg, középütt lukas, ám jókora képzelőerővel akár arra is lehetne asszociálni. Ebben a kézzel gyártott egyedi edénykében már benne vannak a kókusz illatú tealevelek, melyek a közhiedelemmel ellentétben nem kókusszal vannak összekeverve, maga a tea adja ezt a kellemes ízt és illatot – bár valljuk be, teljesen legálisan érlelik kókusztej felett, hogy még inkább átvegye az aromákat.

– Hasonlóan a Hojichához, ehhez a teához is 75-80 fokos vizet kell használni és úgy fél percig áztatni. – folytatja a lány. - Ízesíteni nem nagyon szoktuk, mert alapból nagyon édes, s megsúgom lábjegyzetben, az nagyon durva szentségtörés is, de ha nagyon ragaszkodnak a cukorhoz, itt találnak kandist, szopogassa azt, majd arra szürcsölje a teát.

Igen, a kandis. Az a kisebb-nagyobb darabokból álló édesítőszer, mely nyugodtan pihengetett eddig a teljesen egyedi, a hely logojával ellátott „víz cukortoronyban”, ahol rajta kívül fehér és nádcukor is kínálja magát valamennyi asztalnál, már-már ördögi kéjjel s kecsességgel, hogy „Hahó, tedd édessé az életet, szivi, úgyis nehéz az agyon aromásított életbe szűz ízeket importálni! És az az édes kis érelmeszesedés! Nyammm!”. Mondjuk szívünk joga elrontani a teánkat cukorral, mit lehet tenni, így vagyunk nevelve, ezt dobta a gép, meg a rendszerváltás, ugye, ami kinyitotta a kapuit a Nagy Nyugatnak, na az megmutatta meg csak igazán a valódi Dolce Vita-t! És mit ér az olaszok kedvenc közmondása, a „Sapore vero, amore vero”, mely nem szó szerinti fordításban annyit tesz: a szerelem édes mint a méz.

Szerelem?

Szerelem.

Ér is valamit az Élet, ha nem vagyunk belé szerelmesek? Ér valamit a tett, ha azt nem szenvedéllyel, csak ímmel-ámmal míveljük? Szart! Na ugye.

Mindig is csodálkoztam azokon az embereken, akik oly boldogan és kellemesen töltik el mindennapjaikat. Akiknek nem volt kenyerük a megalkuvás, és szőrös karjukat az ég felé emelve – vagy a föld felé, jelen esetben teljesen mindegy – középső ujjukat mutogatva kiáltották: „Én ugyan be nem állok a sorba!” Simkó Margit jut mindig eszembe, aki eddigi életem során a legszebben prezentálta az Élet irányába szóló szenvedélyes szerelmét. És mit ért el vele? Nem sokat. Páran ismerik verseit, nyilván a szlovák városkában, ahol minden reggel kávét főz, s a frissen csapolt feketét szürcsölve olvassa a magyar újságot, ugyanannyit fizet egy kiló kenyérért mint a gazdagok, de legalább boldog. Nagyon boldog. Mert szerelmes. És nem a cukor miatt!

- Hogy az a! Mán’ nem is találtam meg az ajtót! Ezek a rönkök… teljesen azt hiszem, hogy ez nem is bejárat! – robbantja ketté a teaszertartás nyújtotta áhítatot Pista, a feje búbján kopaszodó, csak kétnaponta fürdő, reggelizni soha nem szokó Plety-szomszéd. Nem szeretik. Nyilván nem, hiszen ki szereti azokat a szomszédokat, akik egy nap háromszor is átmennek ezt-azt kölcsönkérni, ritkábban visszaadni, de ami a legszörnyűbb, órákat mesélni az asszony üszkösödő lábáról olyan szájszaggal, hogy azt a Bakony utcai szennyvíztelep is megirigyelhetné. Még szerencse, hogy nem veti meg a jó öreg pálinkát, így képződik némi gyümölcsös-alkoholos aroma is a sok zagyva mellett. Máris mennyivel elviselhetőbb! – Mondta a Béci, hogy ma itt iszogattok. Jól néz ki ez a csehó! Pálinka is van, ugyi? – huppan le Pletyékhez, most sem éppen a legújabb 1 Million parfüm illattal megáldva. - Hát ti mit isztok?

- Szervusz Pista. Teázunk. Tudod, ma van az a hétfő – a lehető legjobban kihangsúlyozva azt, hogy „az a”… -, amikor a család együtt van, és nem foglalkozik senkivel, aki nem vérrokon! – csattan fel arrogánsan András, s már emeli is karjánál fogva a kedves szomszédot.

- Há de én már olyannak tartalak, mintha a testvérem lennél, Bandikám! Itt a fél fiam, a fél lányom meg a fél feleségem! – ereszti ki pálinkás leheletét Pista a család valamennyi tagjára. Igazából csak sejteni lehet, hogy ezt mondta, hiszen a napi két (liter…) alkohol és két (doboz…) cigi miatt teljesen elmélyült a hangja, és néha olyan remegés tölti el ajkait, hogy ember legyen a talpán, aki megfejti, hogy éppen túrót, fúrót vagy kúrót mond vala.

- Jobb lenne, ha most eltetszene menni, Pista bácsi – áll ki családja mellett Alex, majd kecses mozdulattal végig simítja haját a homlokán, hogy az utolsó hajszál is a helyére kerüljön.

Mondtam már, hogy allergiás a hajszerkezetére? Ha nem, akkor most gyorsan leszögezem ezt, mielőtt csak bambán és értetlenül nézne maga elé a mindenki, s nem értené, hogy miért ütötte gyomorba Alex kedvenc szomszédját, mikor az tenyerét a feje búbjára helyezve körkörös mozdulatokkal igazította újabb fazonra a szőkés-barna tincseket.

- De hát mi a baj, Alex? Hiszen csak egy fúrót szerettem volna kapni tőletek!

- Egy-egy-egy-egy fúrót? A családi hétfő este kellős közepén? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – csattan fel Böbe is, akit szemmell láthatóan szét vág az ideg, hogy már hétfő esténként sem lehet nyugtuk ettől a személytől.

- Kitisztítottam a lelkemet, mélyen elgondolkodtam, s megláttam az ide mutató utat!

- Mit zagyválsz te itt össze? – ráncolja homlokát András, akinek ettől az egész feje teteje hirtelen a kongói sivatag homokdűnés pusztáját prezentálja. De nem ám akárhogyan! Olyan fényesen teszi mindezt, hogy ha borotválkozásra nem is javasolt, a Teaház boltívére szerelt sok, apró csillag-lámpa kedvesen mosolyog vissza rajta, megannyi meteor becsapódási helyszínt imitálva.

- Hát, hogy a Nóra begyütt a pajtába, mikor már majdnem megittam a teljes üveg szilvámat. Asszonta, hogy azonnal hagyjam abba a mocskolódást, aztán fúrjam fel a Házi Áldást a konyhába. Na de ugye nem volt fúróm! Hát kimutatta az utat nekem, hogy kérjem el, mert ha nem lesz estig fent a falon az Áldás, akkor nem is mehetek haza, mert holnap jön a pap a leány esküvője miatt. Hát mondom, nincs mit tenni, megkérdeztem mindenütt, hol vagytok, azt ide jöttem.

- Hogy az a’! – kezdett már bele András, mikor Jóképű megjelenik három tányérral kezében, mindegyiken egy-egy tortaszelet, némelyikhez fagylalt, csokiöntet és mandula ízléses kombinációjában. – Pista, könyörögve kérlek, menj most haza, egy óra múlva átviszem azt a retkes fúrót, hogy megnyugodjatok. Csak most hagyj minket békén! – hagyják el idősebb Plety száját az arrogáns, mégis nyugalmat megjátszani – nem kis bénasággal – próbáló szavak. Homlokán a csillár fényeiben felcsillan egy-két verejtékcsepp, s szemében is megjelennek a vörös erek, melyek egy olyan emberben, aki nem ismerné, azt a gondolatot keltené, hogy a fehérvári hadsereg Rambója közelebb áll egy démon, vagy ne adj’ Isten, vámpír személyéhez, mintsem emberi teremtményhez.

- Jól van főnök, csak legurítok még egy felest! – ellenkezik Pista a legnagyobb higgadtsággal, s már fordul is Jóképű felé kajla mosolyával. Már majdnem kinyitotta a száját, mire hősies felszolgálónk látva a kialakult, cseppet sem kellemes helyzetet, menti a menthetőt:

- Sajnálom uram, de mi szeszes italt nem szolgálunk fel!

- Jaj de kár! – csúszik ki pár másodperc múlva az érces és csalódott hang, miközben Pista arcáról egyre csak lankad lefelé a mosoly. – Hát. Akkor majd hozd be nékem azt a fúrót, Bandikám! – zárja végül a valamennyi résztvevő számára kellően kínos beszélgetést még mindig bódult és pálinka szaggal megáldott szomszéd urunk, s azzal a lendülettel indul is neki a Fekvő katonának, hogy a szomszéd ivóban töltse idejét, míg ezek bent élvezkednek, csak mert hétfő van.

Jóképű próbál némi helyet csinálni a szűk asztalon, hogy mindenki megkaphassa, ami neki jár. Sorra pakolja vajszínű kocka tányérokra tálalt ételeket a barna asztal éppen szabad három négyzetcentiméterére. Az áfonyás és csokis sajttorta linzeres alapján krémsajt töltelék van, melyre az egyik esetében áfonya lekvárt kentek, amit megannyi erdei gyümölccsel tettek még kellemesebbé, a másikéban pedig gyönyörű csokoládé öntet és forma díszeleg. No és a vanília fagyi, mely legyen hideg-vagy meleg az utcákon, ezzel az áfonyás-csokis csodával olyan íz kombinációt alkot, mintha egy cirmos melange-ot szürcsölnénk a munka előtt még gyorsan lezavart szerelmeskedés után, még az ágyon fekve, mezítelenül. Pontosabban csak félig meztelenül, mert a zoknit már nem volt időnk levenni, a cipők is kifűzetlenül hevernek – a bal lábra való a bejárat ajtó előtt, a jobb már majdnem a háló korábban szépen rendbe rakott ágya tövében, közvetlenül a vörös magas sarkú társaságában. Hogy a koffein hogy került akkor és oda, azt senki nem tudja, de talán nem is ez a lényeg, ott van, az eksön után, még nem teljesen kihűlve, pont kellemesen, édesen, mézréteggel az alján, melyet mutató ujjunkkal kikaparva egymás ajkát ízesítve újabb csókokat követel maga után.

A harmadik vajszínű tányéron egy hatalmas tortaszelet várja, hogy ízlelő bimbóinknak bizonyítsa, a sárgarépa nem csak a húsleves kihagyhatatlan kelléke, nem csak a bélszín mellett dukál, ha azt karotta szeletekre helyezve egy tepsibe dugva 180 fokon elkészítjük, hanem egy kellemes süteményt is nyerünk belőle, ha lereszelünk öt nagyobb darabot, s összekeverjük kétbögrényi liszttel és cukorral, négy egész tojással, egy kávéskanál szódabikarbonáttal, fahéjjal, gyömbérrel és sütőporral, egy bögrényi olvasztott vajjal nyakon öntve. Már csak sütőbe kell dugni, légkeveréssel, ötven percre, száznyolcvan fokon.

A közepén található sajtrém, mint egy tiramisu teszi tökéletessé a falatot, éppen úgy, mint a reggel lefőtt fekete kellemes illata, savas íze, némi tejjel, cukorral. Vagy a melange. Vagy a szerelem. Mely mindig és mindenkor ott lebeg a fejünk felett kis Cuppido formájában, nyíllal a kezében, hogy végül tönkre tegye a szép-kellemes szingli életünket, és míg meg nem halunk, elménk hasogasson a gondolattól, hogy már megint halálra ítéltek, sokadjára, kegyetlenül. Vagy nem, de akkor vagy mazochisták vagy idióták vagyunk. És az idióta most a vakot jelenti.

 

- Adsz egy falatot, anya? – érdeklődik Alex kissé megszeppenve, mert jelenleg azt sem tudja, fiú vagy lány, annyira odáig meg vissza van a kapott édességtől. Szemében már-már könnyek kerekednek a meghatottságtól, hiszen minden egyes harapás olyan kielégítő élménnyel árasztja el, amit az eddigi összes partnere együtt véve sem tudott megadni neki.

Alex tipikusan az a figura, aki nem tud nem szépen enni-inni. Mintha egy arisztokrata család sarja lenne, a villát és a poharat kisujját kitartva fogja, míg bal kezével a tányért vagy a papírszalvétát álla alatt mindig ugyanúgy, másfél centire tartja. Egy milliméterrel sem alább vagy följebb. Ugye, a rutin, meg az évek…

- Persze! – nyújtja fia felé a villára tűzött csokis sajttorta falatot Bözse.

- Na ne szívass! – csattan fel Alex hirtelen. Arca egyik pillanatról a másikra vérvörösre változott, verejték csordogálva a füle tövéből, keze egyre csak olyan remegésbe kezdve, amit egy reumás öregasszony is megirigyelhetne. – Csak nem gondolod, hogy majd a te nyáladat fogom a számba venni, anya! – hagyják el a sértődött szavak a csöpp, vöröses-barnás szájat.

- De kis finnyás lettél, cicafiú! – kel anyja védelmére Anna. - Bezzeg mikor a mellét szoptad a tejért, s utána száját csókoltad, nem zavart a nyála! Gyökér… - rúg a srácba a vörös démon.

- Gyerekek! – kezdi halál nyugodtan András a szent beszédet. A világon kevés dolog van, ami jobban kiakasztja az embert, mint amikor pattanásig feszülnek az idegek, s valaki a lehető legnagyobb nyugalommal próbálja meg csillapítani a helyzetet. Ordíts te is! Kiálts! Törj, zúzz, vagy bárakármi, de ne gyere nekem a legnagyobb nyugalommal, melyről mindenki tudja, hogy csak valami szánalmas színjáték azért, hogy még inkább kiakaszd az embert! Kevernél le inkább egy hatalmas pofont, befognánk a szánkat, két másodperc alatt kimenne belőlünk a düh, vagy ordítanál, mint egy sarlatán, tökmindegy, de ne-legyél-nyugodt!

– Két lehetőségetek van. Vagy abbahagyjátok az állandó marakodást és megtanultok egymás társaságában kulturáltan viselkedni, vagy azt csinálom veletek, mint a katonaságban az újoncokkal.

- Na azt elfelejtheted, hogy fogkefével nekiállok WC-t sikálni!

- Akkor pofa be, és edd meg, amit anyád eléd tett!

No, így kell egy mennyei falatot megölni. Hiába a sajtkrém és a csoki remek párosítása, ilyen undorral bekapva a falat koránt sem adja ki azokat az ízeket, melyeket az ember elvárna tőle. És persze az anya nyála… Ez teljesen el tudja rontani az egészet! Ennyi erővel akár egy darabka szalonnát is átnyújthatott volna Bözse egy katonányi kenyérrel az alján, az sem tűnt volna fel a nyomorultságos ízlelő bimbók tulajdonosának.

- Finom! – böki ki végül Alex elvékonyodott fejhangon, mely egyértelmű jele annak, hogy valójában halvány fogalma sincs, mit evett meg az imént. – És nyálas. – szólal meg sokkal halkabban végül, undorodva saját anyja testneveitől. Mondjuk ezen nem is csodálkozunk nagyon, hiszen melyik kamasz ne undorodna mindenkitől, akibe éppen nem szerelmes, s ilyenkor teljesen mindegy, hogy a saját anyjáról vagy apjáról legyen szó, már a simogatásra is elhúzza magát, s az egyszerű „Mi újság?” kérdésre is a tipikus „Semmi” csak az oda bökött válasz.

Mondjuk azt a szülőt is jól valagba rúgnám, ha már megkérdezi, mi van a kölökkel, s magasról tesz arra, amit az válaszol. Vagy ha meghallja, hogy semmi, azt el is hiszi. Nem! Biztos, hogy nem semmi, ami volt a reggeli csipakimosás és az iskolából hazajövetel között. Ha más nem is, a Géza kapott egy egyest kémiából, ami nem is lenne érdekes, hacsak nem abból a kémiából kapta volna, amiben a tanárnő a kovalens kötést most úgy magyarázta el, hogy az elektronok a prostik, a protonok a kuncsaftok, és így legalább fel is fogták, mi a bánatról papoltak eddig virágnyelven. Vagy, hogy a szomszéd Pista megint részegen kiáltott az Anna után, de rálépett a latyak alatti jégre, és akkora hátast dobott, hogy azzal már az olimpiára is nevezhetne, már ha lenne olyan olimpiai sportág, melyben a hanyatt-esést értékelik. Vagy, hogy suliba menet egy piros-fekete-rózsaszín csíkos harisnyás lánynak neon zöld tornacsukája volt narancssárga fűzőkkel, s a hajában kék melírok törték meg a répaszínt.

Vagy, hogy kapott egy egyest a bitang…

- Elvihetem a tányérokat? – lép Pletyék asztalához Jóképű, miután konstatálta a helyzetet, hogy minden sütemény az utolsó falatig elfogyott.

- Persze, köszi! - szólal meg András, aki úgy érzi, itt az ideje megelőzni a további kellemetlen szituációkat, a számlát is rögvest kikéri.

Még jó, hogy vasárnapig Szolnokon teljesíti a Honvédség által megkövetelt rendet, s fegyelmet, így kellően fel tud készülni a jövő hétfői horrorra.

 FOLYTATJUK!

 Az első részt a székesfehérvári Szelence Teaház ihlette.